A tragikus körülmények közt fiatalon elhunyt Rudolf főherceg kezdeményezésére indult útjára az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat, amelyben a projekt egyik oszlopos tagja, Jókai Mór eleveníti meg a korabeli Budapestet. A nagy mesélő lelkesen elidőzik a millenniumi Városliget látványosságai között, és nem felejtkezik meg a köznép szórakozási lehetőségeinek bemutatásáról sem - betekintést nyújt a mutatványosok és szemfényvesztők világába is. A kimerítő seregszemle során a helyi unikumokként feltüntetett hölgyek valójában a korabeli európai cirkuszok, vásárok jellemző kínálatának helyi példái.

 És ezzel a népszerű cirkusszal kezdődik a népliget.

Egy egész házcsoport ez, mely tarkabarka építészeti quodlibetben rend nélkül foglal tért a fák alatt; kisebb-nagyobb színházak, melyekben marionettek játszanak és igazi emberek. Kísértetek színháza, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal; nem hiányzik közülük az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképeket mutogat egy szép barna hölgy, akinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajsza és kerek szakálla van; erős versenyt támaszt ellenében a kígyós leány, ki boa constrictorokat csavargat a dereka körül és aligátorok torkába dugja a fejét; de mindkettőn túl tesz a magneta kisasszony, ki a szín közepéből jön elő, fejjel lefelé fordulva s függ a levegőben saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva. De az ember arcú kakas is követeli az elismertetést. S aki a jövendőt meg akarja tudni, annak is alkalom nyújtatik egy sátorban, ahol az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, amit legjobban kíván.

Vajon kinek a táborát gyarapíthatta az itt emlegetett szakállas asszony? A szemfényvesztőkét, vagy azokét a szerencsétlen sorsú emberekét, akik testi hibájukból próbáltak megélni? Talán egyike volt azoknak a vérfarkas korban szenvedő embereknek, akiknek testük teljes felületén, vagy egyes részein túlzott szőrnövekedéssel kellett szembenézniük. Egyes esetekben már a gyermek világrajöttekor egyértelműek lehettek a betegség jelei, de a betegség kiütközhetett később is: a nőknél gyakran a pubertás kezdetekor, vagy a szülés következtében jelentkezett. A középkorban vagy a kora újkor első évszázadában az elváltozott testi jegyekkel rendelkező újszülötteket elsősorban baljós isteni előjelnek, vagy sátáni ivadéknak tekintették, ám ez nem vetett gátat annak, hogy lehetővé tegyék számukra a rendszeres nyilvános szereplést, amely részben kiszolgálta a jónép kíváncsiságát, a borzongás iránti vágyát.

A 17. századra a vérfarkaskórról való gondolkodásmód jelentősen átalakult, többnyire már nem szörnyetegként, hanem sokkal inkább negatív vagy pozitív előjel nélküli természeti csodaként tekintettek rá, vagy tudományos magyarázatot kerestek a jelenségre. Az emberi kíváncsiság és alaptermészet azonban változatlan maradt, s így több olyan hányattatott női sorsot is ismerünk a régi időkből, ahol a burjánzó arcszőrzet folyamatos nyilvánosságot, s ezzel együtt krőzusi gazdagságot is eredményezett: a kérdés leginkább csak az volt, hogy az adott nőszemély mennyire volt képes a sarkára állni: a maga javára fordította-e a szerencsétlenségét, vagy a környezete aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket.

Ribera: Magdaléna Ventúra

A 17. századi Magdalena Ventúrára, vagy Barbara von Beckre úgy emlékeztek vissza a kortársak, mint erős jellemű, méltóságukat megőrző asszonyokra. Ventúra három gyermeket hozott a világra, s már 37 éves volt, amikor kiütköztek rajta a betegség első jelei. Sorstársnőivel ellentétben ő zárkózott életet élt, de annak ellenére, hogy nem lépett rendszeresen színpadra, mégis rendkívüli hírnévre tett szert. Több jelentős festő is megörökítette alakját, ahogyan a szerepléseivel szüleit és férjét is komoly vagyonhoz juttató Barbarát is. A többi szakállas asszonyhoz képest Barbara teljes arcát puha, selymes szőr borította, amelyet egy izlandi kutya bundájához hasonlítottak. A születésétől fogva szőrös képű leány kifogástalan nevelést kapott, amelyet alapvetően egy tudatos üzleti döntésnek köszönhetett: a komplexebb produkció miatt a hatás valóban erőteljesebb volt: európai fellépéseinek színvonalát az is emelte, hogy Barbara kitűnően csellózott. Ennek egy halovány mása a feltehetőleg jóval mostohább körülmények között élő városligeti szakállas asszonyalak, aki úgy tapasztalhatta, hogy a puszta külső nem elég a megélhetéshez, ezért egészítette ki azt a korban oly népszerű történetmesélési formával, a képmutogatással.

Nem extra képességgel, hanem származásával, és alacsony növésű fiával vált igazán különlegessé a 19. század második felében élt, ünnepelt szépségű Barcsy Szidónia báróné, aki szerelmi házasságot kötött egy lovaskapitánnyal. Az ő esetében a felesleges arcszőrzet a gyermekáldás következményeként jelent meg, az ifjú férj azonban szőröstül-bőröstül is imádta az asszonyát, sajnos azonban kevés érzéke volt az üzlethez. A csőd széléről az öntudatos asszony rántotta vissza a családját, nem kímélve a lehetséges atrocitásoktól a saját gyermekét sem, aki aztán világhírű bűvésszé vált az évek során. Az ünnepelt trió bejárta a világot, majd Amerikában telepedett le.

Nem mindenkinek volt ilyen szerencséje a férjével. A fiatalon elhunyt, önérzetes Annie Jones szerencsésen kieszközölte a válást a vele durván, ridegen bánó, őt folyamatosan sértegető házastársától. A belevaló leányzó önként lépett a porondra ezt követően is, és élete utolsó éveiben többet keresett magánál az amerikai elnöknél. A legszomorúbb sorsú, híres szakállas asszony Julia Pastrana volt, akiről az a legenda járta, hogy ősei közt akadt egy-két medve is. Őt a saját édesanyja adta el egy mutatványosnak, ám Julia hamarosan gazdát cserélt: feleségül vette egy Theodore Lent nevű férfi, aki a végletekig kihasználta az iránta gyengéd érzelmeket tápláló lányt. Julia se életében se halálában nem kapta meg a neki járó tiszteletet: A szülésbe belehalt asszonyt és a betegséget öröklő csecsemőjét férje ugyanis mumifikáltatta, s miközben különböző kiállítások keretei közt közszemlére tette a tartósított holttesteket, szerzett magának egy hasonló betegségben szenvedő mexikói nőt, akit néhai felesége testvéreként, Zenora Pastrana néven mutatott be a nagyérdeműnek. A sors fintoraként Lent végül elmegyógyintézetben halt meg, míg egykori feleségének teteme kalandos utat járt be: csak 2013-ban kapta meg a végtisztességet.

Korabeli metszet Julia Pastrana és gyermeke múmiáiról

Jókait mindenesetre jobban izgatta ez a téma annál, minthogy csupán azt jegyezze fel, a Városligetben is volt egy ilyen asszony. Az ilyen típusú élmények és sajtóhírek inspirálhatták ugyanis 1895-ös, A kráó című kisregényét. A történet főhőse Aira-Renée-Charlotte, aki egy gróf és egy parasztlány titkolt, ám törvényes gyermeke. Hányattatott sorsa pedig egyes pontokon kísértetiesen hasonlít Juliáéra. Igaz ugyan, hogy ő idővel megszabadul kegyetlen férjétől, és megkapja az őt megillető örökséget. Mielőtt azonban független, erős asszonnyá válna, komoly csalódás jut neki osztályrészül: 14 évesen beleszeret kuzinjába, aki elcsábítja, feleségül veszi, majd nászútjukat megszakítva sorsára hagyja, úgy állítva be őt ismerősei körében, hogy ezzel megnyerjen egy fogadást: Így lesz a boldog menyasszonyból a Láosz-i őserdőben általa lépre csalt majomkisasszony, bazári látványosság.

A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve, hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják, melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt első percz; dijahusz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál meghatározott időre!

Néhány jól irányzott tőrdöfés végzett 1551. december 17-én alvinci kastélyában Fráter György bíborossal, Erdély vajdájával, a három részre szakadt Magyarország keleti felének vezetőjével. A korabeli források szerint többen támadtak rá az imádkozó papra, a merényletet saját titkára vezette, aki, hogy bizonyítani tudja hogy elvégezte feladatát, lemetszette a szerzetes egyik fülét is. Fráter György még 70 napig feküdt temetetlen. A merényletet királyi jóváhagyással Castaldo tábornok rendelte el, aki meg volt róla győződve, hogy a pap kettős játékot játszott, s hogy egyre inkább hajlott a törökökkel való megegyezésre. A rossz nyelvek szerint a merénylet kivitelezésében az egykori magyarországi királyné, a Lengyelországba száműzött Jagelló Izabella is szerepet játszott, s mikor meghallotta, hogy néhai gyámja milyen sorsra jutott, féktelen jókedvében hangos nevetésben tört ki. Jókai Mór Fráter György című regényében hirtelen felindulásában Izabella még magyar királynéként két ifjút buzdít arra, hogy végezzenek a baráttal. A merénylet végül meghiúsul, a királyné megbánja döntését, és ez a megbánás lesz a történetnek az a pontja, ahol a fiatal nő végleg elfogadja Fráter György gyámságát. Itt indul el azon lélektani folyamat, amelynek következtében Izabella Jókai regényében is igazi hősnővé válik, s az ország elhagyásával a történetből is kilép. Jelleme és személye kapcsán a szerző ezen a szöveghelyen még felvillantja azokat a karakterjegyeket, amelyeken keresztül ez a nőalak követendő mintává válhat a 19. századi női életutak sorában. Izabellából egyszer egy uralkodásra alkalmas, rendkívüli asszony lesz – sugallja a regény, arról azonban nem esik szó, hogy milyen áron.

Lucas Cranach: A fiatal Jagelló Izabella

A festmény 1553 körül készült

Ami a történeti dokumentumokat illeti, nincs hitelesnek tekinthető forrás arra vonatkozóan, hogy a királyné bármilyen módon is megpróbálta volna a barátot meggyilkoltatni. Nem valószínű, hogy Izabellának a száműzetésből elért volna a keze az alvinci kastélyig, az pedig még kevésbé hihető, hogy a merénylet kitervelőinek bármiféle módon szüksége lett volna az ekkor még halovány befolyással rendelkező nagyasszonyra. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy ezzel a merénylettel a tábornok egy olyan folyamatot indított útjára, amelynek eredményeként még ugyanebben az évtizedben Izabella egy olyan, a magyar történelemben egy párját ritkító, központosított egyeduralmat hozhatott létre Erdélyben, ahol a végső döntés egy asszony kezében van. Megfelelő diplomata híján Ferdinánd képtelen volt megakadályozni I. Szulejmán 1552. évi bosszúhadjáratát, a helyi viszonyokat ismerő, alkalmas vezető nélkül pedig Erdélyt sem bírta sokáig kézben tartani. 1554-ben Izabella követei már Szulejmán szultánnal tárgyaltak a katonai segítségről. Néhány kisebb-nagyobb vargabetű és szerencsésen leküzdött akadály után 1556. október 22-én bevonult Kolozsvárra, s egy hónapra rá az itt összehívott országgyűlés keretei között a kiskorú János Zsigmondot kikiáltották Erdély urának, amelynek révén megkezdhette működését. Erdély első és egyetlen női kormányzója pedig nyomokban sem emlékeztethetett senkit arra a nemzete érdekében mindent feláldozó fiatal anyára, aki hagyományos női szerepköreivel megelégedve teljesítette, amit mások, vagyis az ország vezető férfiúi megköveteltek tőle.

A Fráter György után keletkező űrben azonban nemcsak a török, hanem a királyné esetében sem akadt többé olyan személy, aki meg tudta volna őt fékezni. Bár kerültek bizalmi körébe olyan emberek, akik komoly befolyásra tettek szert – mint például a katolikus plébánosból lutheránussá, majd kálvinistává lett Dávid Ferenc, aki végül megalapította az unitárius egyházat, vagy az udvari orvos Blandrata György. A korabeli pletyka szerint a hírhedt Blandrata háromszor is sikeres abortuszt hajtott végre a magát lengyel szeretőkkel körbevetető, a beavatkozásokat politikai hatalmának megtartásáért követelő asszonyon. A negyedik eset volt az, amibe állítólag a királyné belehalt, a korabeli orvosi feljegyzések mindenesetre valóban arra utaltak, hogy elvérzett. Más anekdoták pedig arról számoltak be, hogy nem tartott mértéket az alkoholfogyasztásban, s a túl sok jeges bortól hűlt meg, a betegség pedig elhatalmasodott felette, egy harmadik variáció szerint pedig megmérgezték.

Izabella királyné síremléke a gyulafejérvári székesegyházban.
Az eredetiről rajzolta Cserna Károly.

Forrás:DKA-006392 

http://dka.oszk.hu/

Mind élete, mind halála körül számtalan pletyka keringett. A kormányzóvá lett királynénak kifejezetten rossz híre volt, pozitív hősnővé csak a reformkorban lépett elő. Az azonban vitathatatlan, hogy Izabella egy igazi reneszánsz nagyasszony megtestesítője: Környezetének luxusnak, pazarlásnak tűnt az a fényűzés, amivel gyulafehérvári udvarát berendezte: a gazdag tárgyi kultúra, az idegenből jött tudósok és művészek egy olyan élettér kialakítását, s ezzel egyetemben a reneszánsz kultúra átmenekítését biztosították, amelyhez még a gyermekkori, a lengyel udvarban olasz mintára kialakított életvitelhez kötődő emlékek adtak számára mintát. Öreg Zsigmond udvarában a helyi nemesség körében a pompa és a pompát biztosító Bona Sforza, az olasz feleség ugyanúgy ellenszenvet és visszatetszést keltett, mint annak lánya az erdélyi magyarok körében. Ugyanakkor ezzel az életvitellel az erdélyi művelődés, a helyi politikai önreprezentáció alapjait is lefektette. Izabella a korban saját köreihez képest is szokatlanul művelt, több nyelven beszélő, olvasott donna di palazzo (udvari hölgy) volt, aki remekül értett a korabeli nyilvános szerepléshez, ismerte a politikai intrikák és diplomáciai levelezés csínját-bínját. A mecénási szerepet is vállalta: iskolákat alapíttatott, támogatta az új hit képviselőit, a vallásszabadságról szóló tordai határozattal pedig úttörő reformer lett az európai kultúrában. Nem tűrt ugyanakkor semmiféle ellentmondást: maga döntött minden bel- és külpolitikai ügyben, sem a vajdai, sem a kincstartói pozíciót nem töltötte be, s egyedül a török szultán akaratához volt hajlandó igazodni.

Izabella tehát a kedves, magyar, kezelhető anyakirálynéból átalakult egy kellemetlenkedő, idegenből jött vasladyvé, akitől az erdélyi urak szerettek volna megszabadulni. Azonban az asszony elég hamar megelégelte a macska-egér játékot, s határozott az ellenlábasok sorsa felől. Nem vesződve túl sokat a törvényes igazságszolgáltatással: egy klasszikus, mondhatni elcsépelt itáliai technikával felszámolta az ellenállást. Az ellene összeesküvő, az elmúlt időszakban különböző módokon hatalmát gyengíteni próbáló Bebek Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Antalt 1558-ban egy béketárgyalásnak álcázott vacsorán felkoncoltatta: a bortól elnehezült nagyurakat a kormányzóasszony fegyveresei kirángatták a sátorból és brutálisan meggyilkolták.

A királyné tanácskozásra hívta szenátorait Gyulafejérvárra s meghagyta Balassának, hogy a mint az áldozatra szántak feljönnek, éjjel, az első kakas-szóra lepje meg őket 500 főnyi lovas és gyalogos csapatjával a kis udvari kapun át, Forgách Ferencz kertje mellett. Úgy is lett. Kendyék későig borozgattak társaikkal szállásukon, s mikor aztán Csáky Mihály kanczellár is hazament, szépen lefeküdtek. Erre a drabantok Daczó Tamás és Perussith Gáspár vezetése mellett felverik az öreg, beteges Kendy Ferenczet az ágyból, s kifosztják szekrényeit, ruháit. Könyörgésére megengedték, hogy félrevonuljon a kamarába, s midőn már nem győzvén visszavárni, rányitották annak ajtaját, arczraborúltan imádkozva találták. De ez nem használt. A szívtelen zsoldosok egyike «egy hegyes tőrrel leszúrta», egy másik agyonlőtte s testét összeaprítva szétszórták a szobában. Ekkor Bebek Ferenczhez mentek, s felköltötték, azt mondván, hogy a királyné sürgősen hívatja. Felriadván, fegyveréhez nyúlt, de nem használta, mert a gyilkosok esküdöztek, hogy igazat mondanak. A mint azonban házából kilépve megpillantá a fegyveres csapatot, ijedtében földre rogyott s úgy fogadkozott ártatlanságáról Istenre és minden szentekre. Nem hittek neki, sőt midőn papot kívánt, hogy elkövetkezett utolsó óráján legalább meggyónhasson, durván azt felelték, hogy felesleges annak pap, a ki a papokat életében kigúnyolta. Leütötték hát lábáról, s fejét vevén, testét meghurczolták a sárban. A zajra felébredt most a szomszéd szobában alvó Kendy Antal is és mialatt podagrás lábaira inasa felsegíté a nadrágját, rátörnek a haramiák. Támadásukra felemelte karjait, hogy tisztes fejét megvédje, ám kíméletlenűl leütötték, s vére végigfolyt a padlón.

E közben megvirradt, s midőn híre ment a hármas gyilkosságnak, nagy sokaság gyűlt össze a holttestek körül, melyekhez már kutyák is hozzáférkőztek. Eljött lakásáról a török csausz is és miközben papucsait az áldozatok vérében megforgatta, bosszúsan kiáltá: Így bűnhődjék minden áruló, a hatalmas császár parancsából!

Izabella királyné aláírása

Forrás: DKA-031996

htttp://dka.oszk.hu/

Külpolitikai következményei nem voltak az esetnek, azonban Izabella döntéseit életének utolsó évében soha többé senki sem kérdőjelezte meg, ám egyes krónikások értelmezéseiben ez a tette mégis megpecsételte a sorsát. Izabella korai halálának ugyanis volt a fent említettekhez képest egy negyedik, népszerű lélektani magyarázata is: Eszerint sosem tudott megbékélni azzal, hogy vér tapadt a kezéhez, s belebetegedett a gondolatba, hogy az általa elrendelt mészárlás révén a lelke elkárhozik.

A kora újkori történeti források tobzódnak a tényként megélt hiedelmektől, a rosszindulatú pletykáktól és a mosolyogni való anekdotáktól. Vajon Fráter Györgyről, a 16 századi karizmatikus, történelemcsináló, ellentmondásos főpapról valóban elhitték-e egykor, hogy az ördöggel cimborált? Az  ilyen típusú "démonizálás" jellegzetes jelenség volt a korszakban: Ha nem isteni büntetésként élték meg, akkor a természetfeletti, negatív erők befolyását fedezték fel a történeti tragédiákban is. Ilyen esetekben ezeknek az erőknek mindig volt egy evilági képviselője, akire felelősként tekintettek. Fráter György pokolbéli szövetségeseinek gyanúját az is erősíthette a köztudatban, hogy a csuhás előszeretettel élt a hintapolitika módszerével. Nemcsak a Habsburgokkal, hanem a törökökkel is tárgyalva határozott az ország sorsa felől, utóbbiakkal egyezségre jutni pedig a keresztény mentalitás szerint egyet jelentett az ördögi paktum megkötésével.

Bár saját korában nem örvendett nagy népszerűségnek, férjével, Szapolyai Jánossal vagy György baráttal ellentétben I. Zsigmond lengyel király és a hírhedt Bona Sforza lánya, Jagelló Izabella(1519-1559) megítélése a 19. században jelentős változáson esett át. Magyarország királynéjához és Erdély későbbi kormányzójához köthető pletykák az asszony természetét és erkölcsét illetően ugyanúgy homályba vesztek, mint ahogy a neki tulajdonítható megtorlások, gyilkosságok emléke is. A kultikus jellegű női életrajzok divatáramában a királyné pozitív hősnővé vált.

Barabás Miklós: Jagelló Izabella

Mintaszerű feleségként és anyaként jelenítették meg, özvegységében úgy emlékeztek meg róla, mint ha ő lett volna a magyar Cassandra, aki megjövendölte a hanyatlást, amikor a nép érdekére hivatkozó vezetők kérésére feláldozta önmagát azáltal, hogy lemondott a magyar koronáról és trónról. Ezzel pedig nemcsak önmaga, hanem fia érdekeit is alárendelte az országénak. Ugyanakkor ebben a lemondásban benne foglaltatik az asszony különvéleménye az ország jövőjét illetően, valamint a visszatérés reményének lehetősége is.

»Ne vonakodj fiam, ezeket a jelvényeket, amelyekkel azt reméltem, téged koronáznak meg, hogy az országot kormányozd, Ferdinándnak, a legjobb királynak átadni, aki némi reményt hagyott arra, hogy miután a legnagyobb gonddal megőrzi, azokat vissza fogják adni.« Ezután a sorban ott álló főnemesekhez szólt: »Íme, látjátok, Pannónia férfiai, hogy a ti jelenlétetekben a koronát és a jogart, Magyarország jelvényeit Ferdinánd királyhoz kell küldeni; adja a legjobb és a legnagyobb Isten, hogy ezt nektek, az egész országnak és a keresztény közösség számára szerencsés és áldásos legyen. Szívem azonban azt súgja, és bárcsak hamisan súgná! hogy ti ezzel a diadémmal mostantól kezdve egyetlen nemzetségetekből és véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni. Nekem azt kell tennem, amit mások akarnak, mégis nagy remény tölt el, hogy eljön az idő, amikor a fiamnak is (akkor töltötte be a tizenegyedik évét) jobb sors jut osztályrészül, és noha most székhelyet változtat és máshova kell költöznie, mégis mivel az uralkodásra nevelték, a legjobb és legnagyobb Isten segítségével, és a ti támogatásotokkal visszaszerezheti majd korábbi birtokát. «

E lemondás annak a történelmi eseménynek a következménye, hogy Budavár törökök általi bevétele után a váradi megállapodás szellemében Fráter György 1541 végén megkötötte Ferdinánd császár megbízottaival a gyalui egyezményt. A barát ugyanis a Habsburgok által vezetett, két királyság egyesítéséről szóló megállapodástól várta az egész ország felszabadítását. Az özvegységre jutott fiatal királynénak, Izabellának nem volt tényleges döntési szerepe az adott helyzetben. Ez a szituáció azonban elsősorban azért is értékelődött fel az 1867-es Kiegyezést megelőző időkben, mert lehetőséget adott egyfajta jelképes nyelvezet használatára, A királyné helyzetét és beszédét egyenesen a magyar földet elhagyó Kossuth Lajos körüli eseményekkel kapcsolták össze, az országtól búcsúzó Izabella alakja az 1848-'49-es forradalom és szabadságharc emigráló hőseinek szimbólumává vált.

Wagner Sándor: Izabella királyné az országtól búcsút vesz.
Forrás: DKA 006034 

http://dka.oszk.hu/

Jókai két kötetből álló Fráter György című regényében a katolikus főpapot egy hosszú távon gondolkodó, zseniális politikusként mutatja be, akit valójában nem az önzés és a hatalomvágy vezérel. Az ország boldogulása érdekli, s ennek fényében minden egyes elítélhető tette más megvilágításba kerül. Igaz, gyakran esik a hübrisz vétségébe, hiszen meg van győződve róla, hogy ő nemzete Megváltója. Annak a jelmondatnak a fényében pedig, hogy a cél szentesíti az eszközt, több esetben is megsérti a keresztény elveket és törvényeket. A szerző a királynét, még fiatal, tapasztalatlan asszonynak festi le, aki egy akaratos és szeszélyes gyermeklány. Izabella járatlan a magyar politikai viszonyokban, nem ismeri a helyi szokásokat, viselkedési kultúrát és normákat, s ebből következően nem tud döntő helyzetekben helyesen viselkedni és cselekedni  György barát útmutatása nélkül. A regény elsődleges célja Fráter György rehabilitálása, emellett Izabella királyné alakja is csak első látszatra felel meg a korszak sémáinak. Jókai itt nem a korabeli közvéleménnyel megegyezően a női uralkodás ellen foglal álláspontot, s a nőalak megjelenítésével nem is az idegenből jött királynékkal szemben viseltetett több évszázados ellenszenv és bizalmatlanság hagyományába illeszkedik bele. Egy átmeneti állapot, egy folyamat részleteibe enged betekintést: a magyar királynévá lett fiatal lengyel királyleány éretlensége és szeszélyessége ellenére már mutat olyan jeleket, amelyek azt bizonyítják, hogy rendkívüli személyiség válhat belőle, ennek kibontakoztatásához pedig Fráter György "adja meg a kezdő lökést." 

A regény  számtalan olyan szituációt tartalmaz, amely a Fráter György és Izabella királyné közti ellentmondásos, egyfajta apa-lánya, mester-tanítvány viszonyról árulkodik, amely örökös feszültségről tanúskodik. Izabella folyamatosan igyekszik függetleníteni magát a baráttól, szeretné, ha ő maga is meghozhatna fontos döntéseket - elsősorban a királyi udvar költségvetésére, kiadásaira vonatkozóan.

 György barát. Egykorú olajfestmény a Draskovich grófok trakostyáni várkastélyában

Forrás: DKA-006042

http://dka.oszk.hu/

Miközben egy dologban  mindenképp - a történeti dokumentumok tanúsága szerint is - egyetértettek: a katolikus lengyel királyi udvarból érkező fiatalasszony és a főpap egyaránt heves ellenérzést tanúsított a reformáció iránt. A barát és a királyné közös karrierjük kezdetétől fogva együttes erővel törekedtek arra, hogy visszaszorítsák az egyre népszerűbb tanok terjedését. Az ellenszenv kialakítását az is megerősítette, hogy 1541-ben az erdélyi vajdák összeesküvése Szapolyai János ellen már felekezeti színezetet kapott.

Buda vára azonban bevétetett, az özvegy királynénak mennie kellett, s a nagy taktikus, Fráter György sem tudta elkerülni a sorsát: gyilkosság áldozata lett. Izabella jóslata pedig beteljesült: a hatalmi viszonyok végül akként alakultak, hogy a magyar trónörökös gyámjaként az uralkodásra megérett, megfelelő támogatásra szert tevő özvegy királyné Erdély élére került. A Kolozsvárra bevonuló, Gyulafehérváron fényűző udvart berendező, saját akaratát és elképzeléseit mindenek felé helyező asszonyról  azonban már hallgat a 19. századi hagyomány. Nem emlékezik meg róla, hogy a hatalom központosítása, az örökös jogainak érvényesítése milyen árral járt. Ha valamit mégis megemlít az az, hogy ezekben az években a kormányzói szerepkört betöltő Izabella királyné a reneszánsz udvari kultúra átmenekítőjévé és az új hit támogatójává válik.  Ekkor ugyanis az asszony már egészen máshogy viszonyul a még gyermekcipőben járó, de egyre terjedő, erősödő, az 1550-es tordai országgyűlésen már hivatalosan is elfogadott lutheránus közösséghez.

Feltehetően a Pilvax 1848 március 15.-i kínálatába is beletartozott a fűszeres mokka, az a különleges, a reformkori kávéházak és nemesi udvarházak által is kedvelt kávéital, amelyet általában ánizzsal, vaníliával ízesítettek. A pörkölt kávéhoz kétszeres mennyiségű cukrot adtak, szilvapálinkával elkeverték, majd 24 órán át az így kapott elegyet néha felkavarva állni hagyták, végül pedig az italt leszűrték, ízesítették. A kávé minőségéről, billiárdasztaljairól, magyaros hangulatáról híres hely hamar a magyar szellemi élet meghatározó színterévé vált, s nem csoda, hogy végül "innen indult útjára" maga a forradalom is.

Privorszky Ferenc 1838-ban nyitotta meg az Úri utca 7. sz. alatt található kávéházát, amelynek vezetését 1842-ben vette át tőle kávéslegénye, Pillvax Károly. Ám az 1848-as események idején a kávéháznak már új tulajdonosa volt, Fillinger József, aki a forradalmi események hatására a kávéházat átkeresztelte a "Szabadság Csarnokává."

Közismert, hogy Jókai Mór, aki egyébként egész életében rajongott a kávéért, a március 15.-i reggelt itt töltötte. Egy, az eseményeket megörökítő szépirodalmi mű szerint aznap egy csésze kávé helyett inkább üvegből itta a bort, amelynek vérpezsdítő hatására felpattant a kávéházbeli székére és onnan ösztönözte a vendégeket, hogy a bécsi forradalom fényében végre ők is jussanak egyről a kettőre, nem sokkal ezután pedig szabályszerűen zaklatta kebelbarátját, Petőfi Sándort, hogy csiszoljon még egy kicsit azon a Nemzeti dalon. Állítólag ez volt az a pont, ahol a "kocka már el volt vetve", itt kezdődött a Pilvax beli "rumli."

A Pilvax kávéház a reformkorban

Lestyán Sándor meséje helyett idézzük meg inkább Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művét, amely Jókai önéletrajzírására is alapoz.  Ebben Jókai alkoholos befolyásoltság nélkül, az asztalról szavalja el a 12  pontot is magába foglaló proklamációt:

Kevéssel nyolc óra előtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petőfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi »héroszok«. Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emődy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyáry Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékről jött, egy pár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalomcsinálásához. Nem rebellis a magyar korán reggel - sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra.

Jókai felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

»Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat - írja ő maga -, érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.«

Utána Petőfi olvasta el a »Nemzeti dal«-t. Ekkorra már mind odagyűltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták ők is: »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk«.

A »főpróba«, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani és az Újvilág utca sarkán levő épület udvarára.

Vajon mire utalhatott egykor a magát reformátusnak valló Jókai, amikor kijelentette, hogy nem kér a pápista, azaz a katolikus ételekből?

Az étkezési kultúrát a vallási meggyőződés is erőteljesen szabályozhatja. Míg a muzulmán, a hindu, vagy a zsidó közösségekben ezeknek élő, a teljes emberi életre vonatkozó szabályai vannak, addig a keresztényeknél csak a naptári év egy szakaszához, Jézus áldozatához és feltámadásához, a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan élnek megkötések. Amíg azonban az elmúlt évszázadokban a katolikus felekezet hívei hagyomány szerint Jézus halálára emlékezve minden pénteken, valamint a Húsvétot megelőző negyven napos időszakban is tartózkodtak a hústól (a hústilalomra vonatkozó előírások a közelmúltban náluk is enyhültek), addig a protestánsok a lélek böjtjére helyezték a hangsúlyt. Náluk az étkezési korlátozások kapcsán csak a nagypénteket tartották meg, arra is hivatkozva, hogy a gyakorlat Krisztus idejéhez képest évszázadokkal később forrott ki, és pápai találmány. A Húsvétot megelőző böjti időszakról alkotott elképzelések különbségéből is eredhet az a Jókai családjában is tetten érhető tévhit, hogy léteznek „pápista” és „kálvinista” ételek is. Jókai Róza, Jókai örökbefogadott lánya és Laborfalvi Róza unokája a következőképpen emlékszik erre vissza:

„Kálvinista volt. De kálvinistasága csak abban nyilvánult, hogy nem szerette a spenótot és a sárgarépát, mert, mint mesélte, ’gyermekkoromban fejembe verték, hogy ezek pápista éte‐ lek’, ellenben rajongott a bablevesért disznókörömmel, amit az apai házban ’kálvinista mennyországnak’, ’angyalbakancsnak’ neveztek.”

Sokféle legenda kering a leves eredetéről, és arról, hogy Jókainak ki, mikor és miért készített levest, és azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mi mindenből állt össze. Egy korabeli klasszikus szakácskönyv beidézése helyett azonban álljon itt a lehetséges hozzávalóknak egy olyan variánsa, amelyet Cserna Szabó András állított össze Sömmi című regényében. 

görögolvasó

angyalbakancs

csülök

kalbász karikára

kell még bele hagyma, gyökér, zeller, répa, fokhagyma, babérlevél, kevés köménymag,

 csörmepaprikás rántással

 csipedett

tárkonyecet és tejfel,

 a tetejére petrezselyemzöld

Cserna Szabó András írása arra a rejtélyre is fényt derít, hogy miért hívjuk a Jókai bablevest Jókai bablevesnek: Egy hajszálon múlott, hogy a levest nem a híres betyár, Rózsa Sándor után nevezték el. Sándor kedvenc szakácsnéja készítette el az ételt a Delelő csárdában, ahova Kossuth betyároknak szóló menlevelét maga Jókai hozta el. Az alkalomra összerityentett fenséges egytálétel a betyár rendeletére lett ekként elkeresztelve, aki  igencsak szívébe zárta az ifjú mesélőt.

Rózsa Sándor

Az anekdota eredete, amely az alföldi betyárt meglátogató író legendáját meséli el, nem Cserna Szabó András nevéhez kötődik – ezt a sztorit ugyanis maga Jókai terjesztette el a saját idejében a köztudatban. Az igazság azonban az, hogy az ifjú író, ha el is vállalta Kossuth megbízatását, valójában nem adta át személyesen a menlevelet. Hagyatékában fennmaradt ugyanis egy dokumentum, amelyben bevallja, hogy ideje híján mást küldött maga helyett.

 Ha pedig jól szemrevételezzük a hozzávalókat a Cserna féle összetevőkben, azt is felfedezhetjük, hogy amellett, hogy amíg a regényben a fiatal író  megbékíti a pesti politikust az alföldi betyárral, addig a szakácsné két összeférhetetlen alapanyagot is összeboronál receptjében: a répa és az angyalbakancs – pápista és protestáns összetevők – is ki lettek itt békítve egymással.

A közeli lápvidékben meghúzódó halember, egy férfiruhában harcoló nő a 1848-as és 1849-es forradalom és szabadságharc ideje alatt és egy, a Széchenyi téren lefejezett szépasszony, akiről az a legenda járja, hogy a mai napig fehér hölgyként, kísértetként bolyong a Felvidéken -  Hogy csak néhány izgalmas szereplőt említsünk Jókai Mór győri kötődésű műveiből.

Géczy Julianna

A fehér hölgy a Rákóczi-szabadságharc idején játszódó regény hősnője, Korponayné Géczy Julianna. A lőcsei fehér asszony című regény több szálon is kötődik Győr városához: a kuruc oldalról is hazaárulónak tartott asszonyt végül a császár elleni felségsértés vádjával fogták perbe. Ebben a városban tartották fogva, kínozták meg, majd végezték ki 1714-ben. Lőcse és Osgyán legendáival szemben, a korabeli dokumentumok fényében feltételezhetjük, hogy itt is temették el.

1. A kínvallatás helyszíne

A Rákóczi Ferenc utcában található Győr Megyei Jogú Város Levéltára, mely  egykor a régi vármegyeháza volt. 

Korponaynénak tudtára lett adva, hogy kínvallatás alá fogják vetni.

Előtte való nap odaküldték hozzá a hóhérmestert, hogy mutogassa meg neki a kínzóeszközöket, s magyarázza meg azoknak a hatását.

Az egyik volt a hüvelykszorító, a másik a hármas fakorona.

Juliánna hallgatta csendesen, hogy mi fog történni a szép fehér kezeivel, a szép sima homlokával. Talán örökre is meg fog látszani annak a nyoma. Örökre? Csak addig a palloscsapásig.

Hadd jöjjön minden egymás után!

 Az asszony kínvallatása és kivégzésének módja nem számít kirívó esetnek: ezek a módszerek a középkorban jelentek meg, és bevett gyakorlat volt a korszakban is. A történet szerint Julianna kiállta a próbát, nem tört meg. Viselkedését nem azzal lehetett magyarázni, hogy végül élete utolsó hónapjaiban elhatározta magát a kurucok ügye mellett, hanem azzal, hogy mindig is a fia érdekét képviselte, akinek végül hamis halálhírét keltve megfosztották az életkedvétől, így biztosítotva hallgatását azon összeesküvés felől, amelybe belekeveredett.

Korompayné nyílvános kivégzése a korszakban nem csak az egyénre kiszabott ítélet végrehajtását jelentette: a kollektív megfélemlítés, fegyelmezés egyik jó példája is volt. A 19. század végére vált csak a halálbüntetés végrehajtása zártkörű eseménnyé. 

2. A kivégzés helyszíne

Széchenyi tér, háttérben a Loyolai Szent Ignác bencés templommal

Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret, közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép sűrű, sárga haja magasra volt feltűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják el, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelargus vállára támaszkodva, s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsői elé érve, még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.

Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja) s utolsó kísérletet intéze hozzá:

- Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!

Juliánna elrántá a kezét.

- Ne vesztegessük az időt. - Sietek. - A fiacskám vár!

S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölte a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfa székbe, az imakönyvét pedig odaadta a kísérő káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakárul azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályul szolgálnának. Pelargus azokat mind összeszedegette s elrakta az imakönyvbe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, "Fiacskám! jövök már!" - suttogá az asszony; valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.

A bazilika a Káptalan dombon

Amíg A névtelen várban megörökített győri csata rehabilitációja a várost piedesztálra emeli, addig ebben a Jókai regényben ez az eset a város számára inkább történetének egy kínos fejezetévé válik. Jókai nem menti fel az asszonyt tettei alól, csupán kísérletet tesz egy érzékeny megközelítésre. Ahogy azt a regény kapcsán Gyimesi Emese tanulmányában is részletesen kifejti, a szerző a Rákóczi korszak, illetve választott szereplők által nem egy adott történelmi időszakot akar ábrázolni, hanem mikrotörténeti példákkal utal olyan történelmi időkre és olyan, ezekben az időkben élő, történelemformáló közszereplőkre, amelyek esetén a hangoztatott elvek mintegy rögeszmévé válnak. Ezekben az esetekben pedig nem létezik pusztán jó vagy rossz választás, nem lehet a szereplők  cselekedeteit és jellemét egyértelműen pozitívan, vagy negatívan megítélni, az általuk képviselt értékeket hierarchiába rendezni.

Jókai idejében is elterjedt volt az a nézet, hogy egy asszony azért alkalmatlan a közszereplésre, vagy az uralkodásra, mert magánéletét, és elsősorban anyai ösztöneit nem tudja alárendelni a közjó érdekének. Csak első látszatra felel meg ennek az elvnek Jókai története, amely miatt azonban a nőkről egyébként rendkívül modern módon gondolkodó író regényét nagyon sokan elmarasztalták: a parttalan anyai szeretet tette sokak szerint a történetet hiteltelenné, amely túlmutatott az anyaság, az anyai ösztönök korabeli kultikus ábrázolásain is. Itt azonban nem egy asszonyi természetből eredő értékrend problematikájáról van szó, nem egy személyről és nem egy rögeszméről, hanem számos regénybeli alakról és a legkülönbözőbb, általuk helytelenül képviselt elvek következményeiről. Legfőképp hazaszeretet és a család iránti elkötelezettség végletes eseteiről, melyek traumák és tragédiák sorozatát indítják el.

.

Jókai Mór egy korabeli anekdota szerint az égbolt minden csillagáról tudott egy mesét. Mindesetre azon történeteiben, amelyeket papírra vetett az ég lakóiról, egyaránt helyet kaptak a népi megfigyeléseknek és hiedelmeknek, a legújabb tudományos felfedezéseknek és a keresztény egyházak nézeteinek alkotóelemei is. Világteremtés című hátrahagyott művére például egy olyan gesztusként tekinthetünk, amely a tudomány és vallás harmóniáját, egyensúlyát igyekszik megerősíteni.

Az én hallgatóim belenyugodtak a leírásba. A természettudomány nem mond ellent a Szentírásnak. A vassá vált helixek, a márvánnyá kövült szoláriumok tanúskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint ahogy ura most az ember - egy világnap lefolyásáig.

Jókai Mór felfogása ebben az írásában összeegyeztethető a legmodernebb egyházi állásponttal is. Eszerint a Biblia nyelve alapvetően allegorikus, így a benne leírtaknak átvitt értelmet kell tulajdonítani. Ennek megfelelően Jókai értelmezésében a Teremtés napjaira nem az emberek által meghatározott időegységként kell gondolnunk, hanem egyfajta "isteni léptékként, mérceként" kell értelmeznünk. Így a szerző aTeremtés idejét megfelelteti a Világegyetem létével, amelyben egy folyamatosan munkálkodó, megnyilvánuló Istent kell elképzelnünk. Szerinte  ez hét világnapra osztható, amelynek most éljük a hatodik napját, amely az emberiség korszaka.

Jókai Mór számára az éjszakai égbolt látványa sokkal többet jelentett egy múzsánál, vagy Isten létének bizonyítékánál. A meséken túl műkedvelő csillagászként is ismert volt a maga korában, ám műveiben szereplő tudományos csillagászati megfigyelései, leírásai nem csak a személyes benyomásokon, megfigyeléseken alapultak: folyamatosan bővítette ebben az irányban szaktudását, lépést tartott a legújabb szakirodalommal is. Önéletrajzi vonatkozású írásaiban megemlékezett azokról a pápai, pozsonyi, debreceni tanárairól is, akik a nagymúltú, magas színvonalú természettudományi oktatást elengedhetetlennek tartó protestáns intézményekben felkeltették, megerősítették ezirányú érdeklődését. 

Jókai saját távcsövén keresztül hol balatonfüredi villájának kertjéből, hol a Svábhegyről végezte megfigyeléseit. Ezekhez az éjszakai virrasztásokhoz néha egy-egy különleges vendég, régi ismerős is társult.

Jókai Mór villája Balatonfüreden

Hát még mikor meg-meglátogatta régi, pápai tanára, Tarczy Lajos, híres természettudós! Elővették papával a nagy távcsövet (akkora lencséje volt, mint egy tányér, láttuk benne a Saturnusz összes gyűrűit!), s álmodoztak: Mi van? Mi lehet? De szép volt hallgatni. Fanatikusan hitte, akik érdemeket szereztek rá, főleg, akikben erős volt a szép, jobb, tisztább utáni vágy, haláluk után tökéletesebb csillagba jutnak, ahol intelligensebbek, nemesebbek, légiesebbek lesznek. […] A Marsba készült. Emlékszem svábhegyi teraszunk ablaka narancssárga és bíborvörös üveglapokból volt összerakva. Órák hosszat néztük rajta keresztül a fákat, virágokat, s próbáltuk elképzelni, ilyen világítás lesz odafenn is, a Marson.

Ugyanakkor, ahogy a Jókai Róza által leírt példa is jól mutatja azt, hogy noha Jókai számára a természettudománynak a világegyetem keletkezésével és működésével kapcsolatos legújabb eredményei, a flóra és a fauna világához kötődő legújabb felfedezések Istenbizonyítékként szolgáltak, a költői fantázia, legendaképzés folyamatában végleges formát öltő elképzelései a természetfeletti vagy a halál utáni világról a keresztény teológia alaptételeivel sok esetben már összeegyeztethetetlenek voltak.

Mindenesetre, ha a halála után a Marsra nem is jutott a Nagy Mesélő, az égre felkerült. Ha a megfelelő csillagászati távcsőbe kukkantunk bele, akkor bizonyos értelemben Jókai Mórt ugyanúgy felfedezhetjük most, a 21. században is, mint ahogy saját családja megtehette azt a 19. században.

Jókai Mór távcsöve

Mert ahogy azt Váli Mari emlékirataiban is olvashatjuk, a villában vendégeskedő családhoz tartozó leánygyermekek azon eszközön keresztül figyelték meg merre jár a ház ura, illetve a féltékeny Laborfalvi Róza is sokszor így leste meg, hogy a hajóval érkező fehérnéptől a Balaton parton tartózkodó férje tartja-e a tisztes távolságot.

... a déltájban érkező gőzhajó feltűntével már messziről megláttuk az árbocra felvont nagy nemzetiszínű zászlót. Ez a zászlódísz azt szokta jelenteni, hogy valami hírneves utast hoz a hajó. Róza néni sietett kicserélni a teraszon lévő nagy távcső égboltvizsgáló apparátusát a földi távolságokat közelhozó lencsével, s a teleszkóp csövét a hajó felé irányítva csakhamar felkiáltott: - Csakugyan bátyátok jön!

Mi pedig, az új évezred műkedvelő csillagászai, éjszaka, egy csillagászati torony tetejéről figyelhetjük meg "őt". Ugyanis 2003-ban fedezte fel azt a Napot 5, 54 év alatt megkerülő, 4, 5 km átmérőjű kisbolygót két magyar csillagász, Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta, amelyet (90370) Jókaimór névre kereszteltek el.

Jókai Mór 

 Vasárnapi Ujság 51. évf. 19. sz. (1904. május 8.)

Forrás: DKA-067786

Jókai Mór egy komáromi református család gyermekeként látott napvilágot 1825. február 18.-án, pontosan azon a napon, amelyen közel 300 évvel korábban a protestantizmus ősatyja, Luther Márton életét vesztette. Tanulmányait többek között olyan nagymúltú intézményekben végezte el, mint az Esterházy család támogatásával ekkor épp fénykorát élő Pápai Református Kollégium, ahol többek között barátságot kötött Petőfi Sándorral is.

 A Magyar Református Egyház címere

Egész életén át olyan vallásos embernek vallotta magát, aki erősen kötődik a református felekezethez. Hitét bizonyosságként élte meg.

„Életem során olyan kézzelfogható bizonyságokat kellett szereznem a gondviselés létezéséről, hogy nem csupán hiszek benne, hanem tudással rendelkezem róla. Kisgyermek koromban egyszer már a végsőket rúgtam, az orvos az ujja hegyét se tette rá nyitott pupillámra, és azt mondta: ez már halott: torokgyíkom volt, de néhány apró homeopatikus pilula segített, és megmaradtam.”

Ebbe a magánlevélben tett megnyilvánulásba nem kell beleéreznünk az iróniát: Jókai gondolkodásmódjában hit és tudomány is nagy harmóniában fért meg egymás mellett: az ő elképzelése szerint a tudományos eredményekben is ott volt a Mindenható törődése és közbenjárása, a világegyetem csodái számára Isten létének bizonyítékául szolgáltak.

Ha nyilvánosság részére nem is volt érzékelhető mély vallásossága, a közvetlen környezetében élők megtapasztalhatták ezt. Jókai Róza, Laborfalvi Róza unokája, egyben Jókai Mór örökbefogadott lánya emlékirataiban beszámolt arról is, hogy az író nagy áhítattal tudott belefeledkezni az imádságba, melyet rendszeresen, esténként végzett el.

 Jókai Róza ugyanakkor azt is állította, hogy a felekezeti hovatartozásnak nem voltak igazán tetten érhető nyomai Jókai mindennapjaiban. Bár az életműben érzékelhetünk egy enyhe elfogultságot a kereszténységen belül saját felekezetével szemben: a református hit egyedi jegyeinek, szokásrendszerének, törvényeinek sokszor hangsúlyos szerepe van hősei boldogulásában. Ez az elköteleződés természetesen nem akadályozta meg abban sem, hogy nagyfokú érzékenységet és nyitottságot képviseljen művein keresztül más keresztényi felekezetek, vallások iránt is, ahogyan nem tett különbséget hívő és nem hívő ember értékessége között sem: alkotásaiban ateisták is válhattak művei pozitív főhőseivé.