A kora újkori történeti források tobzódnak a tényként megélt hiedelmektől, a rosszindulatú pletykáktól és a mosolyogni való anekdotáktól. Vajon Fráter Györgyről, a 16 századi karizmatikus, történelemcsináló, ellentmondásos főpapról valóban elhitték-e egykor, hogy az ördöggel cimborált? Az ilyen típusú "démonizálás" jellegzetes jelenség volt a korszakban: Ha nem isteni büntetésként élték meg, akkor a természetfeletti, negatív erők befolyását fedezték fel a történeti tragédiákban is. Ilyen esetekben ezeknek az erőknek mindig volt egy evilági képviselője, akire felelősként tekintettek. Fráter György pokolbéli szövetségeseinek gyanúját az is erősíthette a köztudatban, hogy a csuhás előszeretettel élt a hintapolitika módszerével. Nemcsak a Habsburgokkal, hanem a törökökkel is tárgyalva határozott az ország sorsa felől, utóbbiakkal egyezségre jutni pedig a keresztény mentalitás szerint egyet jelentett az ördögi paktum megkötésével.
Bár saját korában nem örvendett nagy népszerűségnek, férjével, Szapolyai Jánossal vagy György baráttal ellentétben I. Zsigmond lengyel király és a hírhedt Bona Sforza lánya, Jagelló Izabella(1519-1559) megítélése a 19. században jelentős változáson esett át. Magyarország királynéjához és Erdély későbbi kormányzójához köthető pletykák az asszony természetét és erkölcsét illetően ugyanúgy homályba vesztek, mint ahogy a neki tulajdonítható megtorlások, gyilkosságok emléke is. A kultikus jellegű női életrajzok divatáramában a királyné pozitív hősnővé vált.
Barabás Miklós: Jagelló Izabella
Mintaszerű feleségként és anyaként jelenítették meg, özvegységében úgy emlékeztek meg róla, mint ha ő lett volna a magyar Cassandra, aki megjövendölte a hanyatlást, amikor a nép érdekére hivatkozó vezetők kérésére feláldozta önmagát azáltal, hogy lemondott a magyar koronáról és trónról. Ezzel pedig nemcsak önmaga, hanem fia érdekeit is alárendelte az országénak. Ugyanakkor ebben a lemondásban benne foglaltatik az asszony különvéleménye az ország jövőjét illetően, valamint a visszatérés reményének lehetősége is.
»Ne vonakodj fiam, ezeket a jelvényeket, amelyekkel azt reméltem, téged koronáznak meg, hogy az országot kormányozd, Ferdinándnak, a legjobb királynak átadni, aki némi reményt hagyott arra, hogy miután a legnagyobb gonddal megőrzi, azokat vissza fogják adni.« Ezután a sorban ott álló főnemesekhez szólt: »Íme, látjátok, Pannónia férfiai, hogy a ti jelenlétetekben a koronát és a jogart, Magyarország jelvényeit Ferdinánd királyhoz kell küldeni; adja a legjobb és a legnagyobb Isten, hogy ezt nektek, az egész országnak és a keresztény közösség számára szerencsés és áldásos legyen. Szívem azonban azt súgja, és bárcsak hamisan súgná! hogy ti ezzel a diadémmal mostantól kezdve egyetlen nemzetségetekből és véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni. Nekem azt kell tennem, amit mások akarnak, mégis nagy remény tölt el, hogy eljön az idő, amikor a fiamnak is (akkor töltötte be a tizenegyedik évét) jobb sors jut osztályrészül, és noha most székhelyet változtat és máshova kell költöznie, mégis mivel az uralkodásra nevelték, a legjobb és legnagyobb Isten segítségével, és a ti támogatásotokkal visszaszerezheti majd korábbi birtokát. «
E lemondás annak a történelmi eseménynek a következménye, hogy Budavár törökök általi bevétele után a váradi megállapodás szellemében Fráter György 1541 végén megkötötte Ferdinánd császár megbízottaival a gyalui egyezményt. A barát ugyanis a Habsburgok által vezetett, két királyság egyesítéséről szóló megállapodástól várta az egész ország felszabadítását. Az özvegységre jutott fiatal királynénak, Izabellának nem volt tényleges döntési szerepe az adott helyzetben. Ez a szituáció azonban elsősorban azért is értékelődött fel az 1867-es Kiegyezést megelőző időkben, mert lehetőséget adott egyfajta jelképes nyelvezet használatára, A királyné helyzetét és beszédét egyenesen a magyar földet elhagyó Kossuth Lajos körüli eseményekkel kapcsolták össze, az országtól búcsúzó Izabella alakja az 1848-'49-es forradalom és szabadságharc emigráló hőseinek szimbólumává vált.
Wagner Sándor: Izabella királyné az országtól búcsút vesz.
Forrás: DKA 006034
Jókai két kötetből álló Fráter György című regényében a katolikus főpapot egy hosszú távon gondolkodó, zseniális politikusként mutatja be, akit valójában nem az önzés és a hatalomvágy vezérel. Az ország boldogulása érdekli, s ennek fényében minden egyes elítélhető tette más megvilágításba kerül. Igaz, gyakran esik a hübrisz vétségébe, hiszen meg van győződve róla, hogy ő nemzete Megváltója. Annak a jelmondatnak a fényében pedig, hogy a cél szentesíti az eszközt, több esetben is megsérti a keresztény elveket és törvényeket. A szerző a királynét, még fiatal, tapasztalatlan asszonynak festi le, aki egy akaratos és szeszélyes gyermeklány. Izabella járatlan a magyar politikai viszonyokban, nem ismeri a helyi szokásokat, viselkedési kultúrát és normákat, s ebből következően nem tud döntő helyzetekben helyesen viselkedni és cselekedni György barát útmutatása nélkül. A regény elsődleges célja Fráter György rehabilitálása, emellett Izabella királyné alakja is csak első látszatra felel meg a korszak sémáinak. Jókai itt nem a korabeli közvéleménnyel megegyezően a női uralkodás ellen foglal álláspontot, s a nőalak megjelenítésével nem is az idegenből jött királynékkal szemben viseltetett több évszázados ellenszenv és bizalmatlanság hagyományába illeszkedik bele. Egy átmeneti állapot, egy folyamat részleteibe enged betekintést: a magyar királynévá lett fiatal lengyel királyleány éretlensége és szeszélyessége ellenére már mutat olyan jeleket, amelyek azt bizonyítják, hogy rendkívüli személyiség válhat belőle, ennek kibontakoztatásához pedig Fráter György "adja meg a kezdő lökést."
A regény számtalan olyan szituációt tartalmaz, amely a Fráter György és Izabella királyné közti ellentmondásos, egyfajta apa-lánya, mester-tanítvány viszonyról árulkodik, amely örökös feszültségről tanúskodik. Izabella folyamatosan igyekszik függetleníteni magát a baráttól, szeretné, ha ő maga is meghozhatna fontos döntéseket - elsősorban a királyi udvar költségvetésére, kiadásaira vonatkozóan.
György barát. Egykorú olajfestmény a Draskovich grófok trakostyáni várkastélyában
Forrás: DKA-006042
Miközben egy dologban mindenképp - a történeti dokumentumok tanúsága szerint is - egyetértettek: a katolikus lengyel királyi udvarból érkező fiatalasszony és a főpap egyaránt heves ellenérzést tanúsított a reformáció iránt. A barát és a királyné közös karrierjük kezdetétől fogva együttes erővel törekedtek arra, hogy visszaszorítsák az egyre népszerűbb tanok terjedését. Az ellenszenv kialakítását az is megerősítette, hogy 1541-ben az erdélyi vajdák összeesküvése Szapolyai János ellen már felekezeti színezetet kapott.
Buda vára azonban bevétetett, az özvegy királynénak mennie kellett, s a nagy taktikus, Fráter György sem tudta elkerülni a sorsát: gyilkosság áldozata lett. Izabella jóslata pedig beteljesült: a hatalmi viszonyok végül akként alakultak, hogy a magyar trónörökös gyámjaként az uralkodásra megérett, megfelelő támogatásra szert tevő özvegy királyné Erdély élére került. A Kolozsvárra bevonuló, Gyulafehérváron fényűző udvart berendező, saját akaratát és elképzeléseit mindenek felé helyező asszonyról azonban már hallgat a 19. századi hagyomány. Nem emlékezik meg róla, hogy a hatalom központosítása, az örökös jogainak érvényesítése milyen árral járt. Ha valamit mégis megemlít az az, hogy ezekben az években a kormányzói szerepkört betöltő Izabella királyné a reneszánsz udvari kultúra átmenekítőjévé és az új hit támogatójává válik. Ekkor ugyanis az asszony már egészen máshogy viszonyul a még gyermekcipőben járó, de egyre terjedő, erősödő, az 1550-es tordai országgyűlésen már hivatalosan is elfogadott lutheránus közösséghez.
